Nagy nap volt a tegnapi. Fél éves lettem, ami azt jelenti, hogy már nagyon nagylány vagyok! Aki nem hiszi, annak elárulom, hogy már 7860 gr a súlyom, és 70 cm a magasságom. Nem semmi, mi? Tudok már pörögni-forogni, és amikor a hátamon fekszem, a lábaimat a magasba emelem, és azon ügyködök, hogy lehúzzam a zoknimat. Kivéve, mikor az a gonosz Anya harisnyát ad rám. Akkor nehezebb dolgom van. Próbálkozom már a kúszással is, mászni pedig csak akkor szoktam, amikor alszom, vagy aludni kéne. Na akkor viszont nagyon megy! Folyton felmászom a kiságyam sarkába, hogy aztán Anyának be kelljen jönni hozzám, hogy visszarakjon a helyemre.

Játszani is nagyon tudok már! Kedvencem a kápolnásnyéki mamától kapott holdacskás csörgő, amin van egy kis plüss felhő. Na abból a nap végére csorgatni lehetne a nyálam, annyit rágcsálom!

Fogaim még nincsenek, de az Anya szerint már csak idő kérdése... Engem különösebben nem izgat, kitűnően megvagyok fogatlanul is. Nem is értem, mit izgulnak ezen annyira a szüleim! 

Aludni köztudottan nem szeretek. Minek is aludnék olyan sokat, amikor annyi felfedezni való van még a világban? Pedig az Anya nagyon próbálkozik... Eddig ringatott, mint egy kis pólyás babát, azt remélve, hogy így könnyebben elalszom, aztán mostanában jött rá, hogy nekem sokkal jobb, ha csak betesz a kiságyba. Persze azt ne higgyétek, hogy csak úgy csendben beletörődöm! Azért egy 5 percig így is kinyilvánítom a nemtetszésem, de mivel senki sem könyörül meg rajtam, általában egész hamar beadom a derekam. Nem is értem, eddig minek ringattak, mikor én már egy féléves nagylány vagyok?!